Mélyen magamba nézek...Egy pusztító vihar végtelen nyomait látom,millió darabra hullot emlékképeket egy kőtörmelékekkel borított,elhagyott sivatag buckái között. Szedegethetném a sokáig dédelgetett szép napok másodperceinek maradékait,letünt vágyak soha ki nem mondott szavak, meg sem született gondolatok,utolsó felismerhetetlenségig rombolt atomjait...

Ezer sebből vérző élettelen lelkem felszínét vizsgálom értő figyelemmel simogató gondoskodással.Már nem érted hullott kevés könnyemet a homok végső reménységként mohón issza magába, az új élet teremtésében bízva...

Újra tanulok élni.

A könnyeim adnak hozzá erőt....!