Nagy, gomolygó felhők úsznak odafönt. Az ilyesmiről mindig eszembe jut,
hogy valójában egy nyomorult kis bolygón élünk.

Ugyanaz a napirend...minden a megszokott...mindig minden ugyanúgy. Összeolvadnak a napok...a hetek...a hónapok. Mióta elment minden értelmét vesztette. Nem tudom örömöm lelni semmiben. Felkelek mert muszály. Megcsinálom amit kell mert muszály. Ha kérdeznek felelek. De mindezt csak azért mert meg kell tennem. És nem azért mert meg is akarom. Persze mások ebből semmit sem vesznek észre. Nekik csak egy idiótának tűnük aki bután bámul a világra....

Úgy érzem mintha belülről rágna valami...valami ami erősebb nállam...és szép lassan felemészt. Nem tudok kűzdeni ellene...és nem is akarok. Rettentően fáj de nem törődök vele. Csak játszom tovább a szerepemet... nap mint nap...