Mondd; miért utáljuk oly’ nagyon egymást, mi emberek? Hisz’ alighanem ugyanolyanok vagyunk… Emberundorom van.
Talán a világ tesz ilyenné? Olykor nézz önmagadba. Mit látsz? Én sötétséget. Elszomorít? Nem hiszem. Azt adom vissza amit kapok és ha füst csap a tüdődbe én is ezt lélegzem. A minap elgodnolkodtam azon, hogy milyen lehet egy üres ember, akinek sem lelke sem érzései nincsenek, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ilyen ember nem létezik. Mindenkit mások töltenek meg gondolatokkal, egymásnak köszönhetően válunk önmagunká. Valójában azokra is szükségünk van akiket lenézünk, akiknek szét oltjuk a fejét, hiszen nem csak önnön hibáinkból tanulunk.
Hamar megismered a fájdalmat, de aztán túl is vagy rajta. Következik a csalódás s aztán jön valaki aki kiment téged abból a sötétségből ahova kerültél. Hálás leszel neki. Aztán széttöri a szíved. Gyűlölni fogod és örökre elváltok. 14 éves korodra már túlvagy legalább 5-ször ezen a folyamaton. Végül sikerül megtalálnod azt akiben teljesen, százszázalékosan megbízol. Kihasználod, ő is téged, de valójában hozzá ragaszkodsz a lehető legjobban. Igazán viszont csak életed legvégén értheted meg, hogy minden amit átéltél annak oka volt...
