Hideg sivár este van. A Szél süvít a kopár fák ágai között.Felnézek az égre.Mint egy hatalmas sötét lepel, ami be akarja teríteni a Világot. A szél szétoszlatja a vastag felhőréteget,és előbújik a kövér hold meg a csillagok. Fényük nagyon bajlósnak tűnik ezen a rideg éjszakán..
Engem azonban csábítanak...Szinte vonzanak magukhoz.Mintha azt akarnák hogy a résszükké váljak,hogy minden egyes atomunk összeforjon.
Olyan mintha éreznék a fájdalmamat...Mintha ők is éreztek volna ilyet valaha...
Talán tényleg. Lehet hogy halálunk után a lelkünk valóban a magasba emelkedik. Innen lentről mi élők pedig csillagokként tekintünk rájuk...
Ha valóban igy van én halálom után hullócsillag szeretnék lenni. Az életben sem fogadtak el soha az emberek,ezért ott fent a lelkek sem fognak..
Ha hullócsillag leszek viszont mindennek vége..
Amint a "lelkem" a földre ér a fény örökre kialszik. Nem marad más csak az édes és örök sötétség. És persze örök társam a magány. A magány aki egész életemen át elkisért,egészen a megsemmisülésem pillanatáig..
