Mennyi szép emlék...annyira gyönyörű volt minden eggyes vele töltött pillanat. És épp emiatt most mégjobban fáj. Mintha akkor este kitépte volna a szivemet. És vele eggyütt elvette az életemet is. Miért kellett ez? Annyira...boldog voltam...életemben először. És utoljára is. Bármit megtennék érte. Csak hogy vele tölthessek még egy napot. Elfáradtam. Lefekszek és alszok. Álmaimban vele vagyok. Látom tökéletes arcát,fogom bársonyos kezét. Ismét boldog vagyok. Hallom a hangját, azt az édes hangját amit annyira imádok. Nem akarok fölkelni. Már csak igy lehetek vele. Az álmaimban...Szeretnék örökre aludni. És vele lenni. De eljön a reggel. Egésznap ő jár a fejemben. Nem tudok szabadulni a fájdalomtól. Este a barátaimmal elhívnak a városba. Velük megyek. Legalább eltrelem a gondolataimat. De nem. Mégsem, Nem megy. Csak rá tudok gondolni. És hogy elveszítettem. Teljesen eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Ez nem lehet igaz....már jóideje vége. És ő boldog. Nem is gondol rám. Nem érdekli h én bármit megtennék érte. A szívem majd ki szakad a helyéről. Sírni akarok,de nem megy. Már nem. A fájdalom azonban tovább emészt. Nem bírom tovább...elköszönök a többiektől. Egyedül kell lennem. Hazaérek...csak a sötétség és üresség vár. Feltúrom a szekrényt és megtalálom a pulcsiját. Érzem az illatát. Számtalan emlék jut eszembe...és.Feladom. A fürdöbe megyek a gyógyszeres szekrényhez..kiveszem az altatót. Leülök az ágyra beveszek egy marékkal. Lassan szédülni kezdek és a világ megváltozik körülöttem. A képét szorongatom....boldog vagyok. Tudom h ez az álom már végleges lesz. És hogy vele lehetek...örökre...
