Volt valami a mellkasomban, amit szívnek hívnak, de ez itt inkább egy hideg kődarabhoz hasonlíthatott. Milyen szomorú....Mintha még az ég is megérezné hogy tovaszállt a nyár. És ezzel minden remény is. A meleg pörgős és vidám estéket lassan felváltják a hideg szomorú és magányos éjszakák. Milyen szerencsések azok akiknek ezek a hideg éjszakák nem magányosak...Ha megosztod valakivel máris elviselhetőbb a tél...Én is szerettem volna megosztani vele. Mindig arról álmodoztam h milyen szép is lesz majd.... Hiányzik...az illata..az ahogy megölelt...valahogy mindig nyugalommal töltött el . De ennek a nyugalomnak már vége. Ő elment. És nem hagyott mást nekem csak a fájdalmat. Elmondhatatlanul nagy fájdalmat. Egyszerűen úgy érzem hogy szügségem van rá. Nem tudok nélküle létezni... A pulcsija ott hever az ágyon...magamhoz veszem és érzem az illatát. Imádom. Előjönnek az emlékek...az 1. találkozás...az első csók...és az az éjszaka,amikor azt hittem hogy ez az álom mégis valóság. Mikor azt hittem h ő is szeret. Életem legcsodálatosabb éjszakája. És már megint érzem a fájdalmat...elragad...semmit sem tudok tenni ellene. Zokogok. Nem bírom felfogni hogy vége... Szükségem van rá.. Szükségem van rá..